Egy szinttel feljebb
 

  Juhász Gyula: Szeged

(részlet)
 
Megállok felhős tavaszég alatt
S míg megy a víz és az idő szalad,

Érzem, hogy az öreg Tisza felett
Az örök élet csillaga remeg.

 

Tisza. Nincs még egy folyó, mely hol méltóságteljes, lassú kanyargásával, hol zabolátlan rohanásával oly mélyen beásta volna magát a magyar ember szívébe. Azt mondják: "Ki a Tisza vizét issza, annak szíve vágyik vissza." És igaz lehet a mondás, hiszen nagy költőink közül Petőfi Sándor, Juhász Gyula lelkét is megérintette a folyó egyedülálló hangulata, de az itt élő nép is számtalan dalban, mesében örökítette meg a szőke Tisza szépségét, ártéri erdőkkel kísért szalagját, morotváinak rejtélyes lakóit. Mondják azt is, a Tisza lágy és szeszélyes akár egy asszony, így hát nem is lehet másként bánni vele: szeretni kell, de óvni is, hogy vize az utánunk jövőket is hűsítse, halai táplálják unokáinkat és lelkük hazatalálhasson a békés tiszai tájban.

Ahhoz, hogy a folyót igazán megérthessük, elengedhetetlen, hogy megismerkedjünk kialakulásával, fejlődésével, környezetével és az emberrel való "kapcsolatával". Az alábbi néhány oldalon erre lesz lehetőségünk.


Amit itt megtalálható:

  • A Tisza fejlődéstörténete
  • A jelenkori változások, emberi beavatkozások
  • A Tisza vízgyűjtőjének felépítése
  • A Tiszát kísérő állóvizek
  • A tiszai-vízgyűjtő természetföldrajzi sajátosságai
  • A Tisza-völgy élővilága


    A Tisza fejlődéstörténete

    A Tisza vízgyűjtőjét, a folyók pályáját évmilliók alatt a külső és belső felszínalakító erők, vagyis egyrészről a kéregmozgások és a vulkáni tevékenység, másrészről a víz és a szél alakították mai formájára.

    A szorosabban vett tiszai vízrendszer kialakulásának kezdete a harmadidőszak végére, nagyjából 1,5 millió évvel ezelőttre esik. A pliocénben a hegytömbök több szakaszban történt kiemelkedése következtében hazánk területén zárt medence alakult ki, - a Pannon beltenger - amely a korszak végére folyamatosan feltöltődött. Ebben az időben az Északi- és Északkeleti-Kárpátokból lefolyó vizek a mai Ér, Berettyó vonalán igyekeztek a Pannon-medence legmélyebb pontja felé és ide ömlöttek az Ős-Maros völgyének közvetítésével az Erdélyi-medence és a Bihar-hegység vízfolyásai is. A pleisztocén időszakban a Tisza medrének alakulását döntően a helyi jellegű tektonikus változások határozták meg. Jelentős mozzanat a Bodrogköz-Szatmári-síkság mérsékelt megsüllyedése és a Nyírség erőteljesebb megemelkedése, amelyek következtében a folyó elhagyta az Ér-Berettyó-Körösök menti útvonalát, pályája északra tolódott és észak-nyugati kanyarra kényszerült az Alföld északi peremén. További útvonalát a Bodrogközből a hortobágy-kunsági és a borsodi-hevesi-jászsági területek határán ugyancsak süllyedékek jelölték ki. E mederváltozások során a Tisza keresztezte jobb parti mellékfolyóit és több ágra szakadt. Vize egyrészt a mellékfolyók régi medrében, másrészt a süllyedések által kijelölt új mederben folyt tovább. A Tiszának Tokajtól délre levő folyásától is számos kiágazás vezetett az általa elhagyott régi medrekben a sárréti depresszió felé.

    A mai Tisza vízrendszere, amely még nem viselte magán jelentős nyomát az emberi beavatkozásoknak feltételezhetően a következőképpen alakult. A síkságra érkező folyó a Szamos torkolatánál észak felé fordult, majd 50-60 km-nyi út megtétele után Záhonynál ismét irányt váltott, nyugat-délnyugat felé folytatta útját, megkerülte a Tokaj-hegyet, majd Tiszaluc környékén a Sajó és Hernád hordalékkúpja mentén déli irányba kanyarodott. Alább a hevesi síkságon meanderezett, majd Csongrád környékén ismét dél felé vitte vizét. Ezen a szakaszon a jobb parti mellékfolyók levágott alsó folyásainak, illetve a helyi jellegű süllyedések változásának megfelelően több ér, kisebb folyóág szakadt ki testéből. A Tokaji-kapu alatt kiszakadó folyóágak a Hortobágy, a Berettyó, a Zádor, a Kakat, a Mirhó, a Büdös-ér, a Nagy-Hék közvetítésével elérték a Körösök teknőjét. A jobboldali mellékfolyók szintén hasonló képet mutattak, maguk is több ágra szakadtak, több eret is tápláltak. Ezek behálózták az egész területet. Ebben a korban mind a jobb, mind a baloldali mellékfolyók a jelenleginél nagyobb vízhozamúak voltak, azaz a térségre jellemző volt a bővizű vízfolyások nagy száma.

    A Tisza az Alföldre kiérve relief energiáját rendkívül rövid idő alatt elveszítve hordalékának lerakására kényszerült, hordalékkúp sorozatokat hozva létre. Jelenleg a folyó vízgyűjtőjének hazai részét három nagy hordalékkúp öt részre tagolja. A Nyírség hordalékkúpja a felső-tiszai folyórendszer (Kraszna, Szamos, Túr) és a Körösök-Berettyó vízrendszere közé ékelődik. A Bükkalja hordalékkúpja a Sajó-Bódva-Hernád völgyeit választja el a Zagyva-Tarna vizeitől. Végül a Maros hordalékkúp a Maros-völgyet választja el a Körösök vízgyűjtőjétől. A lejtés csekélységének további következménye, hogy a folyó nagy kerülőkkel, kanyarulatokkal fut erózióbázisa felé. A Tisza az Alföldre kilépve középszakasz jellegű, meanderező folyó. Pályáját végig kísérik a levágott kanyarulatok, vagyis morotvák, az árvizek által létrehozott övzátonyok. A változások tehát nem szűntek meg a geológiai a jelenben sem. A kanyarulatok vándorlásával, lefűződéseivel a meder folyamatosan változik.

     

    A jelenkori változások, emberi beavatkozások

    Az emberi beavatkozások legkorábbi nyomai a rézkorból valók. Jelentősebb tájátalakítással kb. az V. századtól kezdődően lehet számolni, emlékei a vízelvezető-védelmi funkciót ellátó árkok, sáncok, győrök, valamint a szintén több funkciós cégék. A kor embere a természeti erőforrások felerősítésével, a mainál valószínűleg lényegesen kedvezőbb hatásfokkal fordította saját hasznára az ártéri területeket, vagyis kis ráfordítással a természeti erőforrások csökkentése nélkül állította elő javait. Az ártéren található elhagyott medreket összekapcsolta a terület szemisztatikus, illetve efemer víztereivel, egységes vízrendszert hozva ezzel létre. A gazdálkodás alapját az évenkénti árvizek szolgáltatták, amelyek a folyót kísérő természetes magaspartokon - övzátonyokon - keresztül képzett átvágásokon ún. fokon keresztül öntötte el a mélyebb fekvésű területeket, illetve ezeken keresztül jutott vissza az anyamederbe. Mivel az árasztás alulról történt, a hordalék jelentős része már a fokoknál lerakódott, amit rendszeres kotrással tartottak karban. A vízszabályozás így nem az árvíz gyors levezetésével, hanem annak szabályozott szétterítésével történt. A haszonvételek széleskörűek voltak, magukba foglalták a halászat, az állattartás, a növénytermesztés és a gyümölcstermesztést is. Ezt a komplex haszonvételi rendszert nevezzük ártéri-, vagy fokgazdálkodásnak. Hangsúlyozni kell, hogy az ártéri gazdálkodás jellege alapvetően eltért a maitól abban a tekintetben, hogy az nem a természeti erőforrások felélésén, sokkal inkább annak erősítésén alapult. Másik fontos jellemzője, hogy az ártéri gazdálkodásban a szántóföldi művelés csak kis mértékű, mintegy kiegészítő szerepet játszott. Az ártéri haszonvételek során a vízrendezési munkálatok a táj eredeti, ősi arculatát jelentősen átalakították, így tulajdonképpen ettől az időtől kezdődően az ártér jellegét döntően az emberi beavatkozások határozták meg. Az ártéri gazdálkodás a XV-XVI. században indult hanyatlásnak, melynek első mozzanatai a fokok, csatornák eltömődése volt. Csak ettől az időszaktól beszélhetünk a Tisza-völgy nagymértékű elmocsarasodásáról. A viszonylag gyors változások valószínűsíthetően legfontosabb okai a demográfiai oldal mellett az ártéri erdők területi arányának nagymértékű csökkenése (mind a forrásvidéken, mind az alföldön), valamint a vízi malmok megjelenésével megszaporodó mesterséges gátak voltak.

    A XIX. század közepén kezdődtek meg azok a nagyarányú vízrendezések, amelyek eredménye mind a mai napig meghatározza a Tisza-völgy vízföldrajzi képét. A szabályozási munkálatok elsősorban az árvízvédelmi töltések építését, valamint a kanyarulatok átvágását célozták meg az árhullám minél gyorsabb levezetése érdekében. A munkálatokat Széchenyi vezetésével, Vásárhelyi tervei, pontosabban a század első felében, főként Huszár Mátyás vízszabályozási terveinek felhasználásával kezdték meg. Meg kell jegyezni, hogy már akkor több szakember azon a véleményen volt, hogy a folyó kiöntéseit nem szükséges megakadályozni, csak korlátozni kell, illetve az árvizek szétterítésén alapuló szabályozási rendszer kialakítását szorgalmazták. 1846-ban a Tiszavölgyi-Társulat megalakulása jelezte a nagyszabású tájátalakító munka megindítását. Az első átvágást Tiszadob térségében végezték 1846. augusztus 27-én. A folyószabályozás minden ezt követő fázisa egy-egy nagyobb árvízhez köthető. A Tisza mellett megkezdődtek a mellékfolyók szabályozásai is. A Szamoson érdemi munka csak 1890. után történt. A szabályozások során 36 kanyarulatot vágtak át, valamint egy 1300 méteres átvágással új, kedvezőbb irányú torkolatot alakítottak ki a régi alatt mintegy 2,5 km-rel. A kor vízgazdálkodásának következtében megindult alföldi szárazodás, illetve belvizesedés hívta életre azt az öntöző és belvíz levezető csatornahálózatot, amelynek munkálatai a 30-as években indultak és nagyjából az 50-es években fejeződtek be, de aminek karbantartása, fejlesztése napjainkban is folyamatosan zajlik.

     

     


    © 1996-2001 TERRA Alapítvány a Környezetvédelemért és az Oktatásért
    Utolsó módosítás: Webmester, 2001. október 24.