Egy szinttel feljebb
 

  Juhász Gyula: A nyári Tiszánál
(részlet)

Az öreg Tisza szörnyen zavaros.
Keserves kedvvel ostromolja partját.
Szilaj bánatát küldi benne
A nyugtalan Maros
S a távoli, koldus Máramaros.

 

Tisza. Nincs még egy folyó, mely hol méltóságteljes, lassú kanyargásával, hol zabolátlan rohanásával oly mélyen beásta volna magát a magyar ember szívébe. Azt mondják: "Ki a Tisza vizét issza, annak szíve vágyik vissza." És igaz lehet a mondás, hiszen nagy költőink közül Petőfi Sándor, Juhász Gyula lelkét is megérintette a folyó egyedülálló hangulata, de az itt élő nép is számtalan dalban, mesében örökítette meg a szőke Tisza szépségét, ártéri erdőkkel kísért szalagját, morotváinak rejtélyes lakóit. Mondják azt is, a Tisza lágy és szeszélyes akár egy asszony, így hát nem is lehet másként bánni vele: szeretni kell, de óvni is, hogy vize az utánunk jövőket is hűsítse, halai táplálják unokáinkat és lelkük hazatalálhasson a békés tiszai tájban.

Ahhoz, hogy a folyót igazán megérthessük, elengedhetetlen, hogy megismerkedjünk kialakulásával, fejlődésével, környezetével és az emberrel való "kapcsolatával". Az alábbi néhány oldalon erre lesz lehetőségünk.


Amit itt megtalálható:

  • A Tisza fejlődéstörténete
  • A jelenkori változások, emberi beavatkozások
  • A Tisza vízgyűjtőjének felépítése
  • A Tiszát kísérő állóvizek
  • A tiszai-vízgyűjtő természetföldrajzi sajátosságai
  • A Tisza-völgy élővilága


    A Tisza fejlődéstörténete

    A Tisza vízgyűjtőjét, a folyók pályáját évmilliók alatt a külső és belső felszínalakító erők, vagyis egyrészről a kéregmozgások és a vulkáni tevékenység, másrészről a víz és a szél alakították mai formájára.

    A szorosabban vett tiszai vízrendszer kialakulásának kezdete a harmadidőszak végére, nagyjából 1,5 millió évvel ezelőttre esik. A pliocénben a hegytömbök több szakaszban történt kiemelkedése következtében hazánk területén zárt medence alakult ki, - a Pannon beltenger - amely a korszak végére folyamatosan feltöltődött. Ebben az időben az Északi- és Északkeleti-Kárpátokból lefolyó vizek a mai Ér, Berettyó vonalán igyekeztek a Pannon-medence legmélyebb pontja felé és ide ömlöttek az Ős-Maros völgyének közvetítésével az Erdélyi-medence és a Bihar-hegység vízfolyásai is. A pleisztocén időszakban a Tisza medrének alakulását döntően a helyi jellegű tektonikus változások határozták meg. Jelentős mozzanat a Bodrogköz-Szatmári-síkság mérsékelt megsüllyedése és a Nyírség erőteljesebb megemelkedése, amelyek következtében a folyó elhagyta az Ér-Berettyó-Körösök menti útvonalát, pályája északra tolódott és észak-nyugati kanyarra kényszerült az Alföld északi peremén. További útvonalát a Bodrogközből a hortobágy-kunsági és a borsodi-hevesi-jászsági területek határán ugyancsak süllyedékek jelölték ki. E mederváltozások során a Tisza keresztezte jobb parti mellékfolyóit és több ágra szakadt. Vize egyrészt a mellékfolyók régi medrében, másrészt a süllyedések által kijelölt új mederben folyt tovább. A Tiszának Tokajtól délre levő folyásától is számos kiágazás vezetett az általa elhagyott régi medrekben a sárréti depresszió felé.

    A mai Tisza vízrendszere, amely még nem viselte magán jelentős nyomát az emberi beavatkozásoknak feltételezhetően a következőképpen alakult. A síkságra érkező folyó a Szamos torkolatánál észak felé fordult, majd 50-60 km-nyi út megtétele után Záhonynál ismét irányt váltott, nyugat-délnyugat felé folytatta útját, megkerülte a Tokaj-hegyet, majd Tiszaluc környékén a Sajó és Hernád hordalékkúpja mentén déli irányba kanyarodott. Alább a hevesi síkságon meanderezett, majd Csongrád környékén ismét dél felé vitte vizét. Ezen a szakaszon a jobb parti mellékfolyók levágott alsó folyásainak, illetve a helyi jellegű süllyedések változásának megfelelően több ér, kisebb folyóág szakadt ki testéből. A Tokaji-kapu alatt kiszakadó folyóágak a Hortobágy, a Berettyó, a Zádor, a Kakat, a Mirhó, a Büdös-ér, a Nagy-Hék közvetítésével elérték a Körösök teknőjét. A jobboldali mellékfolyók szintén hasonló képet mutattak, maguk is több ágra szakadtak, több eret is tápláltak. Ezek behálózták az egész területet. Ebben a korban mind a jobb, mind a baloldali mellékfolyók a jelenleginél nagyobb vízhozamúak voltak, azaz a térségre jellemző volt a bővizű vízfolyások nagy száma.

    A Tisza az Alföldre kiérve relief energiáját rendkívül rövid idő alatt elveszítve hordalékának lerakására kényszerült, hordalékkúp sorozatokat hozva létre. Jelenleg a folyó vízgyűjtőjének hazai részét három nagy hordalékkúp öt részre tagolja. A Nyírség hordalékkúpja a felső-tiszai folyórendszer (Kraszna, Szamos, Túr) és a Körösök-Berettyó vízrendszere közé ékelődik. A Bükkalja hordalékkúpja a Sajó-Bódva-Hernád völgyeit választja el a Zagyva-Tarna vizeitől. Végül a Maros hordalékkúp a Maros-völgyet választja el a Körösök vízgyűjtőjétől. A lejtés csekélységének további következménye, hogy a folyó nagy kerülőkkel, kanyarulatokkal fut erózióbázisa felé. A Tisza az Alföldre kilépve középszakasz jellegű, meanderező folyó. Pályáját végig kísérik a levágott kanyarulatok, vagyis morotvák, az árvizek által létrehozott övzátonyok. A változások tehát nem szűntek meg a geológiai a jelenben sem. A kanyarulatok vándorlásával, lefűződéseivel a meder folyamatosan változik.

     

    A jelenkori változások, emberi beavatkozások

    Az emberi beavatkozások legkorábbi nyomai a rézkorból valók. Jelentősebb tájátalakítással kb. az V. századtól kezdődően lehet számolni, emlékei a vízelvezető-védelmi funkciót ellátó árkok, sáncok, győrök, valamint a szintén több funkciós cégék. A kor embere a természeti erőforrások felerősítésével, a mainál valószínűleg lényegesen kedvezőbb hatásfokkal fordította saját hasznára az ártéri területeket, vagyis kis ráfordítással a természeti erőforrások csökkentése nélkül állította elő javait. Az ártéren található elhagyott medreket összekapcsolta a terület szemisztatikus, illetve efemer víztereivel, egységes vízrendszert hozva ezzel létre. A gazdálkodás alapját az évenkénti árvizek szolgáltatták, amelyek a folyót kísérő természetes magaspartokon - övzátonyokon - keresztül képzett átvágásokon ún. fokon keresztül öntötte el a mélyebb fekvésű területeket, illetve ezeken keresztül jutott vissza az anyamederbe. Mivel az árasztás alulról történt, a hordalék jelentős része már a fokoknál lerakódott, amit rendszeres kotrással tartottak karban. A vízszabályozás így nem az árvíz gyors levezetésével, hanem annak szabályozott szétterítésével történt. A haszonvételek széleskörűek voltak, magukba foglalták a halászat, az állattartás, a növénytermesztés és a gyümölcstermesztést is. Ezt a komplex haszonvételi rendszert nevezzük ártéri-, vagy fokgazdálkodásnak. Hangsúlyozni kell, hogy az ártéri gazdálkodás jellege alapvetően eltért a maitól abban a tekintetben, hogy az nem a természeti erőforrások felélésén, sokkal inkább annak erősítésén alapult. Másik fontos jellemzője, hogy az ártéri gazdálkodásban a szántóföldi művelés csak kis mértékű, mintegy kiegészítő szerepet játszott. Az ártéri haszonvételek során a vízrendezési munkálatok a táj eredeti, ősi arculatát jelentősen átalakították, így tulajdonképpen ettől az időtől kezdődően az ártér jellegét döntően az emberi beavatkozások határozták meg. Az ártéri gazdálkodás a XV-XVI. században indult hanyatlásnak, melynek első mozzanatai a fokok, csatornák eltömődése volt. Csak ettől az időszaktól beszélhetünk a Tisza-völgy nagymértékű elmocsarasodásáról. A viszonylag gyors változások valószínűsíthetően legfontosabb okai a demográfiai oldal mellett az ártéri erdők területi arányának nagymértékű csökkenése (mind a forrásvidéken, mind az alföldön), valamint a vízi malmok megjelenésével megszaporodó mesterséges gátak voltak.

    A XIX. század közepén kezdődtek meg azok a nagyarányú vízrendezések, amelyek eredménye mind a mai napig meghatározza a Tisza-völgy vízföldrajzi képét. A szabályozási munkálatok elsősorban az árvízvédelmi töltések építését, valamint a kanyarulatok átvágását célozták meg az árhullám minél gyorsabb levezetése érdekében. A munkálatokat Széchenyi vezetésével, Vásárhelyi tervei, pontosabban a század első felében, főként Huszár Mátyás vízszabályozási terveinek felhasználásával kezdték meg. Meg kell jegyezni, hogy már akkor több szakember azon a véleményen volt, hogy a folyó kiöntéseit nem szükséges megakadályozni, csak korlátozni kell, illetve az árvizek szétterítésén alapuló szabályozási rendszer kialakítását szorgalmazták. 1846-ban a Tiszavölgyi-Társulat megalakulása jelezte a nagyszabású tájátalakító munka megindítását. Az első átvágást Tiszadob térségében végezték 1846. augusztus 27-én. A folyószabályozás minden ezt követő fázisa egy-egy nagyobb árvízhez köthető. A Tisza mellett megkezdődtek a mellékfolyók szabályozásai is. A Szamoson érdemi munka csak 1890. után történt. A szabályozások során 36 kanyarulatot vágtak át, valamint egy 1300 méteres átvágással új, kedvezőbb irányú torkolatot alakítottak ki a régi alatt mintegy 2,5 km-rel. A kor vízgazdálkodásának következtében megindult alföldi szárazodás, illetve belvizesedés hívta életre azt az öntöző és belvíz levezető csatornahálózatot, amelynek munkálatai a 30-as években indultak és nagyjából az 50-es években fejeződtek be, de aminek karbantartása, fejlesztése napjainkban is folyamatosan zajlik.

     

     


    © 1996-2001 TERRA Alapítvány a Környezetvédelemért és az Oktatásért
    Utolsó módosítás: Webmester, 2001. október 24.